A népmese a Vasárnapi Ujságban

1854-ben, amikor a Vasárnapi Ujság első számai napvilágot láttak,egyetlen magyar nyelvű népmesegyűjtemény sem jelent még meg a magyar könyvpiacon. Voltak ugyan erre vonatkozó kísérletek az 1820-as évektől kezdődően, de a népmese közvélekedés szerint értéktelen termék volt („az is bolond, a ki az ilyet kinyomatja”, „nem tud az mást, mint szolgálóktól mesét gyűjteni”,
a népmeséket a csak kissé mívelt ember is megveti” – csak néhány vélemény, melyekről a népmesét értékelő minoritás néhány tagja, Arany, Erdélyi, illetve Gyulai számoltak be 1845–1862 között), a nyomtatott írásbeliségben legfeljebb a ponyvakiadványok szintjét elérő műfaj.
A Vasárnapi Ujság populáris sajtótermékként viszont – a sivár előzményektől eltérően – meglepő figyelemmel fordul a népköltészet és a népmesék felé (kezdetben valószínűleg Jókainak köszönhetően, aki ekkortájt éppen egy népmesegyűjtemény összeállításán dolgozott). A korabeli kulturális elit számos képviselője Európában és Magyarországon is úgy tekintett a sajtóra, mint a szájhagyomány, a népköltészet gyarmatosítójára, ugyanakkor a sajtótermékek egy része, és így például a Vasárnapi Ujság is, jelentős szerepet játszotta szövegközlések révén a népköltési alkotások (népmesék) értékként való bemutatásában, valamint különféle népmese-értelmezések popularizálásában.
A Vasárnapi Ujság népmeseszövegeket közölt különféle népköltési gyűjteményekből, mutatványként, termékmintaként; a hirdetési rovaton túlmenően is tudósított a népmesegyűjtemények megjelenéséről, a folyamatban lévő népmesegyűjtésekről, illetve a népmese-kutatás eredményeiről és lehetséges módozatairól. Ezzel a népmese korábban ismeretlen, többszintű promotálását valósította meg, s mindezzel olyan kiterjedt olvasóközönséget ért el, amely szociokulturális bázisát tekintve igen rétegezett volt.