„Szavaim, ha hull, tömör aranyból / érem” – A Költő a huszadik században és a líraolvasás ökonómiája

Kosztolányi számos prózai és költői művéből kiviláglik, hogy mélyen foglalkoztatta a nyelv és a pénz „szemiotikai tekintetben analóg működésmódjának” problémája (U. Urban, Die Ökonomie der Literatur, Aisthesis, 2019, 162). Előadásomban a Számadás kötetben megjelent Költő a huszadik században című vers olvasására vállalkozom, amelynek záróképe az én autentikus megszólalásmódját („Nekem magasabb kincset kell megónom”) az aranyfedezet és a szuverén pénzkibocsátás analógiájával érzékelteti. Ez a New Economic Criticism olvasásmódja felől is értelmezhető képzettársítás másfelől összekapcsolható azokkal a filozófiai allegóriákkal is, amelyeket Derrida a Fehér mitológiában felsorakoztat, hogy megfigyelje az érmekibocsátás/kopás és a metaforizáció konzekvens egymásra másolását a modern nyugati gondolkodásban.
Az előadás arra a kérdésre keres választ, hogy miképpen olvasható a versmodalitása a szavak „értéktőzsdei” (Nyelv és lélek, 77-78) változékonyságának fényében, pl. a vers utolsó szavaként kimondott „én” mennyire közelről azonosítható a vers „implicit szerzőjével”, kibocsátójával és jótállójával.
Az értelmezés arra a hipotézisre épít, hogy a vers legalábbis ellentmondásos modalitású: az „önimádat büszkeheverőjén” henyélő és a pénzérmén önmaga névmásként behelyettesíthető tulajdonnevét („én”) „gőgös írásként” megjelenítő modern költő a versben legalább annyira lehet gúny tárgya, mint amennyire alanya valamilyen ars poetica-szerű kifejezésnek. Ez a kétértelműség pedig ismételten visszaolvasható a vers záró képére, az érmére, melynek – mint tudjuk – két oldala van.