Petőfi, a Védegylet és a király

Petőfi Sándor a Pesti Divatlap 1844. évi utolsó számában napvilágot látott Védegyleti dala a Petőfi-szakirodalom egyhangú véleménye szerint a költő igazán gyengén sikerült munkái közé tartozik. Komolyabb irodalomtörténészi érdeklődést csupán a költemény utolsó, a mozgalomtörekvéseinek királyi jóváhagyásáról szóló strófájának („S a király a honnak atyja, / Mint valóban jó atyánk, / Karjait kiterjesztendi, / És az áldást mondja ránk.”) az életműben egyedülálló, az uralkodóba vetett bizalmat sugalló gesztusa volt képes kiváltani. Előadásomban arra teszek kísérletet, hogy az esztétikai színvonalát tekintve valóban nem igazán figyelemre méltó, irodalomtörténeti szempontból pedig csaknem teljesen érdektelen alkotást az életmű más darabjaival való összevetés, és művészi hiányosságainak számonkérése helyett a maga eredeti közegében, a védegyleti agitáció kontextusában és abban betöltött sajátos funkciójának megfelelően mutassam be. A Védegyleti dal propagandavers, megírásának elsődleges intenciója ezért feltehetően nem maradandó értékű költői mű létrehozása volt, hanem az, hogy közvetlenül (és lehetőleg hatékonyan) befolyásolja a közönség magatartását a tárgyát adó aktuális közéleti kérdéssel kapcsolatban.
Vizsgálódásom elsődleges célja ezért annak feltárása, hogy a szöveg pontosan miként töltötte be agitatív feladatát. Ezen belül leginkább az érdekel, hogy milyen eltéréseket mutat Petőfi verse a Védegylet retorikai eszköztárában rendelkezésre álló elemek szelekciója és kombinációja tekintetében a hazai ipar támogatására buzdító más exhortációs költeményekhez képest, s ezek a differenciák magyarázattal szolgálhatnak-e az uralkodói jószándékra apelláló, a védegyleti irodalom közegében is szokatlan verszárlatra.