Újságírás, közönség, irodalom: az induló Nyugat önlegitimáló retorikájáról

A Nyugat indulása körüli állásfoglalások történetét az irodalomtudomány szokásosan a „régi” és „új Magyarország” közötti küzdelem mitikus terébe helyezve beszélte el; az írói megélhetés és önmenedzselés kérdéseit középpontba állító előadásom egy alternatív narratíva alapvonalait kívánja felvázolni. Kiindulópontom a Budapesti Újságírók Egyesületének 1909-es Almanachja, amely a „legújabb irodalommal” kapcsolatos vélemények egyidejű dokumentálását tűzte ki célul; a megszokott szembenállások helyett azonban e kötet számos szerzőjének írásából egy olyan társadalom képe rajzolódik ki, amelyben a sajtóműködése egyre fokozódó mértékben ellehetetleníti színvonalas irodalmi művek létrejöttét: az újságok az írókat kisigényű, rövid határidőre elkészíthető művek alkotására kényszerítik, ennek az elaprózódó termelésnek pedig egyre kevésbé lehetséges alternatíváját elképzelni, hiszen a sajtó egyúttal a közönség szabadidejét és kulturális célokra szánt kiadásait is leköti. A közönség, sajtó és irodalom viszonyát egyre inkább aporetikusnak mutató, széles körben elfogadottnak tűnő diagnózis viszont nyilvánvaló feszültségben állt azzal a korabeli liberális-antiakadémikus diskurzussal, amely a közönségsikert tekintette az irodalmi érték hiteles bizonyítékának, és amely a válságjelenségeket (mint a lanyhuló érdeklődés vagy a külföldi szerzők könyveinek preferálása) elsősorban az írók hiányosságaival magyarázta, és azok megszüntetését is az ő felelősségükbe utalta – e háttér előtt válhatnak jelentőssé olyan írások, mint egy Nyugat-matiné megnyitószövege Ignotustól, amely újfajta, a művész előtti „alázaton” alapulószerepet jelölt ki a közönség számára. Ignotus érvelésének lényege, hogy „a művészet megváltozhatatlan törvényei” szerint semmilyen elvárást nincs értelme megfogalmazni a művész által is kontrollálhatatlan módon létrejövő műalkotásokkal szemben, tehát mindenkit, aki ilyeneket alkot, íróként kell elfogadni – a mindezt tudomásul vevő, „az írók iránt türelemre” szoktatott, az „irodalmi” és egyben a „nemzeti s társadalmi” érdeket szolgálva az írók „anyagi ellátottságát” is biztosító olvasók pedig már segíthetnek létrehozni „az irodalmi levegőt” Magyarországon. A strukturális-financiális patthelyzetet Ignotus tehát retorikailag, a korábbitól eltérő praxist megalapozni képes teorémák népszerűsítésével igyekezett feloldani – előadásomban ezeket elemezve szeretném bemutatni, miért gondolom a „perzekutor-esztétika” elleni küzdelmet az irodalomfinanszírozás kérdéseinek összefüggésében is értelmezhetőnek.