Az adomány mint zsákmány: Máté és Marx a pénzmagról

Kevés híresebb és irodalomtudományi szempontból izgalmasabb helye van az Újszövetségnek a magvető példázatánál, melynek képsora nem csupán a keresztény tanítás mikéntjének, hanem általánosabban a közlés és a megértésproblémájának is emlékezetes megfogalmazását kínálja, s így nagyban meghatározza a parabolák modern irodalmi és nyelvfilozófiai diskurzusát egészen Franz Kafkáig vagy Thienemann Tivadarig. A magvető paraboláját (elsősorban annak Máté-féle változatát) mint afféle meta-parabolát, azaz mint önértelmező, önmagát allegorizáló képsort az interpretatív sokszorosítás vagy meghatványozás képzete uralja, amit egy másik nevezetes példabeszéd, a talentumok parabolája, egy másik képsorhoz, a kapitalizáció (a pénzmagfialtatásának) kérdéséhez köt. Ez utóbbi kérdés legnevesebb modern kori gondolkodójaként Marx volt az, aki a tőkefelhalmozás végtelen formalizmus átelemezve az eredeti felhalmozás hogyanjára is rákérdezett, rablásként írva le a tőkeképzés eredeti pillanatát. Az előadás arra tesz kísérletet, hogy e távoli és sok szempontból eltérő, ám mégis látványos párhuzamokat mutató szövegek egymás mellé állításával egyrészt feltárja adományozás és rablás szerkezeti hasonlóságát, anökonomikus jellegét (s ennyiben az adomány zsákmány-voltát), másrészt feltárja azt a mindkettőben felfedezhető kétlépcsős logikát is, mely Máténál egy előzetes adományt feltételez a későbbi adományok megsokasítása mögött, Marxnál pedig egy előzetes rablást a kapitalista kizsákmányolás kezdeténél, harmadrészt pedig rámutasson a kapitalizáció fonák oldalán jelentkező „dekapitalizációs” folyamatra is, amely a kezdeti adományból nem részesülők, avagy a kezdetben kisemmizettek oldalán jelentkezik. Az elemzést az irodalmi és kritikai hagyományra (Defoe, Balzac, Kafka, illetve Szent Ágoston, Benjamin Franklin, Walter Benjamin stb.) tett szórványos utalások szegélyezik.