Van képünk hozzá?

Az „agy évtizede” után mind Európában, mind az Egyesült Államokban, a világ vezető tudományos színterein, kiemelt célpont maradt az emberi agy kutatása, mindkét hatalom jelentős pénzeket, nagy programokat biztosít az agykutatás számára. A lelkesedés érthető, pillanatnyilag úgy gondoljuk, hogy ezen a szerven keresztül juthatunk legközelebb saját magunk mint emberek megismeréséhez, másik oldalról pedig a várható életkor hosszabbodásával az egészségügyi kiadások egyre nagyobb hányadát költjük a központi idegrendszer érintettségével járó kórképek és következményeik kezelésére. Ezzel párhuzamosan eszközeink fejlődésével az agykutatás is posztmodern korszakába lépett, amennyiben szövegek és egyenletek helyett/mellett a képek visszakapták helyüket a kutatásban és az eredmények közlésében. Ezek a képek egyben érthetőbbé, közérthetőbbé, követhetőbbé is teszik, legalábbis látszólag, a menetrendszerűen érkező új eredményeket.
Az orvosi képalkotó eljárások és a számítástechnika fantasztikus fejlődése működés közben tárja szemünk elé az agyat, egyben megspórol nekünk egy csomó értelmezési kérdést. Maga a tudomány, különféle motívumokból, nem is fukarkodik hangzatos és látványos köntösbe öltöztetni eredményeit. Belső és külső marketingje újfent és gyakorta ígér válaszokat évezredes, akár filozófiai kérdésekre, technikai és terminológiai fegyverzet fedezetében. Az ebből fakadó etikai problémákra azonban ritkán reflektál.
Az előadás tárgy- és metaszinten igyekszik megközelíteni ezt a jelenséget, hogy kicsit felkészülteb-bé tegyen bennünket a képeknek és bombasztikus bejelentéseknek arra az áradatára, melyet már a közösségi médiában is folyamatosan osztunk meg egymással, izgatottan kísérve figyelemmel az idegtudomány legújabb, legszínesebb és persze legérthetőbbnek tűnő eredményeit. Az előadó igyekszik a hangsúlyokat a társas és nyelvészeti és kognitív és pszichológiai irányzatok metszetére helyezni, idegtudományi aláfestéssel.