A családfamodell és következményei (1 publikus felvétel)

Bevezetés a társas-kognitív nyelvészetbe, előadás

Schleicher családfamodelljére alapozva az összehasonlító nyelvtudományban a 19. század második felétől axiómának számít, hogy a közösségi értelemben vett nyelvek mindig egyetlen előzményre vezethetők vissza, ezért rokonsági viszonyaik is kizárólag erre az alapnyelvre hivatkozva jelölhetők ki. Az előadás arra kíván rámutatni, hogy ez a közkeletű vélekedés nem más, mint a családfa-metafora szükségszerű, a priori következménye, amely azonban a valós nyelvi folyamatoknak nemigen felel meg. Az evolúcióelmélet ötletére is támaszkodó schleicheri koncepció — többek között Darwin biológiai törzsfájának mechanikus és félreértésekkel terhelt adaptációja miatt — a nyelvek genezisének modellezésére eleve, pusztán szerkezetéből adódóan alkalmatlannak látszik. A nyelvek alakulástörténetének egyes sajátosságait ugyanis aránytalanul hangsúlyozza, miközben a többit az észrevehetetlenségig elrejti, ezáltal — a rokonság fogalmi értelmezését szűkre szabva — a folyamatokról egyoldalúan torz képet közvetít, az eredendő nyelvkeletkezésről pedig nem is tud számot adni. Bár az előadás a kérdéshez ezúttal még elsősorban a problémák bemutatása felől közelít, a kritikai elemzés nem önmagáért való: annak a rokonsági hálómodellnek az elméleti-módszertani hátterét alapozza meg, amit a sorozat következő darabja állít majd a családfaábra helyébe.

A magyar nyelvújításról közönségesen (1 publikus felvétel)

egy friss modell nyomában

A Társas-Kognitív Nyelvészeti Kutatócsoport 2012. évi tavaszi előadás-sorozata, előadás

A magyar nyelvújítás igen gazdagon feldolgozott témája a nyelvészeti és irodalomtudományi szakirodalomnak, mégis csupán az utóbbi időkben indultak meg kardinális jelentőségű átértelmezései. Első lépésben Kazinczy Ferenc uralkodó perspektíváját sikerült reflektálttá tenni, s hellyel-közzel hatástalanítani, mely kategóriáival és narratív sémáival teljesen behálózta a hazai nyelvújítás históriájának színreviteleit, második lépésben pedig sikerült olyan átfogó és igen jól alkalmazható metatávlatot találni, mely alternatívája lehetett az addigi történeteknek. A társasnyelvészet metatávlata a magyar nyelvújítást sztenderdizációnak fogja fel a maga státusz- és korpusztervező összetevőivel, s elemzéseinek szinte minden esetben középpontjába helyezi a korszak paradigmatikus erejű és jelentőségű nyelvszemlélet-váltását. Mindez lehetővé teszi, hogy végleg magunk mögött hagyjuk az ortológusok vs. neológusok kazinczyánus alapfelosztását, vagy éppen a háború, a küzdelem metaforikáját. Az előadás az imént említett, újabb keletű belátások fényében beszél a nagy nyelvújítási polilógus szereplőiről, akiket a nyelvszemlélet-váltáshoz képest helyez el modelljében. A saját verzió felvázolása közben kiemelt tekintettel lesz, főként eszmetörténeti értelemben, Kazinczy Ferenc alakjára, aki sajátos és beszédes módon teljesíti ki a régi nyelvszemlélet paradigmáját. Az előadó nem akar nagyobb rendet tenni a témában, mint amilyenben az jelenleg van. Inkább arra mutatna rá, hogy ennél nagyobb rend talán már nem is kell bele, hiszen ennek a történetnek sem a paradigmatikus tisztaság a legnagyobb „igazsága”, sokkal inkább a történetiség állandóan jelen lévő természetének igazolása: hogy mindig minden összekuszálódik, és semmi sem az, aminek látszik, illetve hogy minden lépéssel változik a táj képe.

Kutya, ember, csimpánz: (1 publikus felvétel)

kognitív szempontok a fajok kommunikációs eltéréseinek értelmezésében

A Társas-Kognitív Nyelvészeti Kutatócsoport 2012. évi tavaszi előadás-sorozata, előadás

Az emberré válás evolúciós folyamatának egyik kulcsfontosságú tényezője, hogy a változó környezeti feltételek között fellépő alkalmazkodási kényszerek a hominidák szociális és kognitív képességeit olyan speciális fejlődési pályára állították, melynek egyenes következménye volt egy hiperszociális, fejlett kommunikációra, nyelvhasználatra képes faj, a Homo sapiens megjelenése. Annak érdekében, hogy megtudjuk kommunikációs rendszerünk és egyéb kognitív képességeink mely aspektusai azok, amelyek megkülönböztetnek minket az állatvilág többi tagjától, elengedhetetlen az a komparatív megközelítés, amely filogenetikai rokonainkat, a csimpánzokat és más főemlősöket vizsgálja. Továbbá fontos egy az emberi környezetben élő, és ahhoz evolúciós léptékben alkalmazkodott faj, amilyen a kutya, vizsgálata is, amely rávilágít, hogy ökológiai környezetünk és az ezzel járó szelekciós nyomások milyen képességek megjelenéséhez vezetnek. Az előadás egyrészt olyan vizsgálatokat mutat be, melyek célja az volt, hogy különböző fajoknak (főemlősök, kutya, madarak) emberi nyelvet tanítsanak valamilyen formában, valamint kitér olyan kísérletekre, melyek az emberi nyelvhasználathoz – vélhetően – szükséges különböző kognitív képességek (kategorizáció, referencialitás, vokális imitáció) megfelelőit kutatják az állatvilágban.

Békés Vera: Réger Zita hagyatéka (1 publikus felvétel)

A Társas-Kognitív Nyelvészeti Kutatócsoport 2013. évi tavaszi előadás-sorozata, előadás

1990-ben a régi Akadémiai Kiadó közrebocsátásban megjelent egy kis terjedelmű, ám annál jelentősebb munka, Réger Zita: Utak a nyelvhez c. könyve. Ebben egyebek között saját cigány nyelvi kutatásainak jelentős részét is közreadta. Ez a könyvecske, valamint a posztumusz közzétett Cigány gyermekvilág c. kötet ma már több egyetemen és főiskolán kötelező tananyag, amelyek elektronikusan is hozzáférhetőek. Réger Zita hazai viszonylatban azon kevesek közé tartozott, akik kutatásaikban már a 70-80-as években összhangba kerültek a kortárs nemzetközi antropológiailag, etnográfiailag megalapozott társas szemléletű nyelvészettel, sőt tovább is lépett. A nyelvi szocializáció jelenségét, a beszélés etnográfiája dimenziójában vizsgálta, és e tekintetben óriási empirikus anyagot gyűjtést végzett. A kutatási alapegység itt nem az egyes beszélő egyén, hanem az anya (gondozó) és csecsemő olyan duáluniója, ahol nincs értelme a további felbontásnak, s a baba elsődlegesen ezen az alapegységen keresztül kapcsolódik a többi beszélőhöz, az anyanyelvi közösséghez. Az anyák, amikor gyermekeik nyelvi megnyilvánulásait kanalizálni, illetve fokozatosan bővíteni igyekeznek, akkor nem csak a közösség által elvárt, korrekt fonetikai és alaktani megformáláshoz nyújtanak mintát, hanem egyben az emberi érintkezés kulturálisan meghatározott, rejtett szabályaiba is bevezetik a gyermekeiket. Az Utak a nyelvhez címben jelzett többes szám arra utal, hogy ezeknek a rejtett szabályoknak a spontán követését magát is kultúránként eltérő, sőt többnyire szociálisan is rétegzett, de típusokba rendezhető modellek irányítják, s ezek a gyermeket gondozó számára is meglehetősen szigorú, ám implicit szabályok a közösségre jellemző együttélési normákba ágyazódnak. Az eltérő anyanyelvátadási stratégiák elég nagy különbséget is jelentenek ahhoz, hogy már az iskolai oktatás során előnnyel vagy hátránnyal járjanak a gyerek számára, s így hosszú távra kijelöljék majdani helyét az adott társadalomban. Előadásában Békés Vera Réger Zita munkásságának elsősorban azokat a vonásait emeli ki, amelyek az összegyűjtött — és a feldolgozásra váró összegyűjtött — anyag értelmezésében mindmáig alapvető jelentőségűek, és időszerűbbek, mint valaha.

Tompa Tamás: Van képünk hozzá? Avagy mire KÉPes a posztmodern idegtudomány társas környezetben (1 publikus felvétel)

A Társas-Kognitív Nyelvészeti Kutatócsoport 2013. évi tavaszi előadás-sorozata, előadás

Az „agy évtizede” után mind Európában, mind az Egyesült Államokban, a világ vezető tudományos színterein, kiemelt célpont maradt az emberi agy kutatása, mindkét hatalom jelentős pénzeket, nagy programokat biztosít az agykutatás számára. A lelkesedés érthető, pillanatnyilag úgy gondoljuk, hogy ezen a szerven keresztül juthatunk legközelebb saját magunk mint emberek megismeréséhez, másik oldalról pedig a várható életkor hosszabbodásával az egészségügyi kiadások egyre nagyobb hányadát költjük a központi idegrendszer érintettségével járó kórképek és következményeik kezelésére. Ezzel párhuzamosan eszközeink fejlődésével az agykutatás is posztmodern korszakába lépett, amennyiben szövegek és egyenletek helyett/mellett a képek visszakapták helyüket a kutatásban és az eredmények közlésében. Ezek a képek egyben érthetőbbé, közérthetőbbé, követhetőbbé is teszik, legalábbis látszólag, a menetrendszerűen érkező új eredményeket. Az orvosi képalkotó eljárások és a számítástechnika fantasztikus fejlődése működés közben tárja szemünk elé az agyat, egyben megspórol nekünk egy csomó értelmezési kérdést. Maga a tudomány, különféle motívumokból, nem is fukarkodik hangzatos és látványos köntösbe öltöztetni eredményeit. Belső és külső marketingje újfent és gyakorta ígér válaszokat évezredes, akár filozófiai kérdésekre, technikai és terminológiai fegyverzet fedezetében. Az ebből fakadó etikai problémákra azonban ritkán reflektál. Az előadás tárgy- és metaszinten igyekszik megközelíteni ezt a jelenséget, hogy kicsit felkészültebbé tegyen bennünket a képeknek és bombasztikus bejelentéseknek arra az áradatára, melyet már a közösségi médiában is folyamatosan osztunk meg egymással, izgatottan kísérve figyelemmel az ideg-tudomány legújabb, legszínesebb és persze legérthetőbbnek tűnő eredményeit. Az előadó igyekszik a hangsúlyokat a társas és nyelvészeti és kognitív és pszichológiai irányzatok metszetére helyezni, idegtudományi aláfestéssel.

Gyarmathy Zsófia: A bizonytalanság két arca: hiány és variáció a fonológiában (1 publikus felvétel)

A Társas-Kognitív Nyelvészeti Kutatócsoport 2013. évi tavaszi előadás-sorozata, előadás

Az előadás témája két morfológiai/fonológiai jelenség, a paradigmatikus hiány, valamint a variáció, azaz szabad váltakozás. Paradigmatikus hiányról beszélünk, ha egy lexéma legalább egyik inflexiós alakja, egy „paradigmacella” hiányzik, és csupán körülírással fejezhető ki. Erre tán a legköznapibb példa a *csukolj/*csuklj, azonban az sem ritka, hogy egy teljes „paradigmasor” hiányzik (például a kétli és a szokott paradigmája nem tartalmaz — többek közt — múlt idejű alakokat). A variáció bizonyos tekintetben ennek a fordítottja, azaz egy paradigmacellát több alak is be tud tölteni. A magyarban ez gyakori eset például a magánhangzó-harmónia szempontjából ingadozó tövek esetén, így egyaránt előfordul a hotelban és a hotelben. Az utóbbi egy-két évtizedben egyre inkább a nyelvészeti kutatások fókuszába kerültek az ehhez hasonló, nem szabályos jelenségek, így számos elemzés született mind a paradigmatikus hiányról, mind a variációról különböző elméleti keretekben, konszenzus azonban azóta sem látszik kialakulni ezek megfelelő kezeléséről, és mindegyik elemzés hagy nyitott kérdést maga után. Az előadás azokra a megközelítésekre építve tesz javaslatot a paradigmatikus hiány és a variáció kezelésére, amelyek szerint ezek a paradigmacella-kitöltés során felmerülő bizonytalanság eredményeként jönnek létre. Javaslata szerint lehetséges lehet megkülönböztetni azokat az eseteket, amelyekben hiányra, illetve variációra számíthatunk, méghozzá arra az alaphalmazra hivatkozva, amelyből a paradigmán belüli regularitásokat kiszűrjük egy paradigmacella kitöltéséhez.